A férfiak a Marsról érkeztek

"Csak bizonyos lelki alkatú emberek félhetnek attól huszonhat éves korukban, hogy egyedül maradnak életük hátralévő részére; nos mi ilyen lelki alkatú emberek voltunk."

Nick Hornby Pop, csajok, satöbbi című könyvének rózsaszín borítója hátulján a fülszöveg minden kétséget kizáróan azt hirdeti, hogy ez a könyv nem az első, de a második sikeres könyve az írónak, és ha valaki még nem olvasta, akkor a belőle készített, frenetikusnak emlegetett filmet biztosan látta.
Nos. Egy ilyen fülszöveg után néha úgy érzem, hogy azonnal be kéne vonulnom a sarokba és ott elmélkedni, hogy mégis mit csinálhattam rosszul, hogy a populáris irodalom egy ilyen klasszikusát még nem hogy nem olvastam, de még csak nem is láttam.
Így -azután, hogy a könyvesboltban elolvastam ezt a fülszöveget- választhattam: vagy vállalom, hogy megvetés tárgya legyek, amíg a saját szégyenembe bele nem fulladok vagy megveszem, elolvasom és utána én is írhatok olyan sznobnak ható mondatokat, hogy "bizonyára mindenki olvasta...".
Mint látszik az utóbbi lehetőséget választottam.
Őszintén megvallom nem tudom, hogy mekkora kultusza van ennek a könyvnek, mekkora rajongótábora van és hogy tényleg mindenki olvasta vagy látta-e rajtam kívül. Lehet, hogy csak egy olcsó marketing fogásnak estem áldozatul.

"– Minek beszéltetek neki a boltról? – kérdezem.– Nem tudtam, hogy államtitok – feleli Barry. – Úgy értem, tudom, hogy nincsenek vásárlóink meg minden, de aszittem, ez rossz dolog. Azt nem gondoltam, hogy hozzátartozik az üzleti stratégiánkhoz."

Ami leginkább zavart a könyvben, hogy egyáltalán nem azt adta, amit egy teljesen felkészületlen olvasó várt volna tőle. Jelen esetben én.
Mert a kezembe fogva ez a rikítóan rózsaszín könyvecskét az jutott legelőször az eszembe, hogy a borítóján látható betűtípust, mintha egy tini lányregényből lopták volna ki. Egyedüli kapcsolat a borító és a tartalma között a bakelit lemezek, amik trükkösen a könyv hátulján egy-egy női mellre emlékeztetik a tudatlan olvasót. Micsoda utalások, kérem szépen.
De amúgy összességében nézve a dolgot nem érzem azt hogy annyira összhangban lenne ez a két dolog.

Mert kezdjük ott, hogy a regény főszereplője egy fiú. Vagyis már bőven egy férfikorban járó ember. És nincsenek benne rózsaszín cukiságok, amitől olvadozik az ember. Nem, ez egy férfiról szól, név szerint Rob Flemingről, aki egy megsavanyodott, megkeseredett, önsajnálat mocsarában fulladozó, hímsoviniszta bunkó, akinek történetesen van egy lemezboltja és rajong a zenéért. Mármint -szerintem- már betegesen. És minő meglepetés, ezzel a szerencsétlennel szakít a barátnője, így Robból előjön minden eddigi ügyesen eltitkolt rossz tulajdonsága és az elutasítást el nem fogadva ostromolja exét, csak azért, mert nem bírja elviselni, hogy őt hagyták ott és már másé.

"Mi volt előbb, a zene vagy a szenvedés? Azért hallgattam zenét, mert szenvedtem? Vagy azért szenvedtem, mert zenét hallgattam? Az a sok lemez ilyen bús-nyavalygós faszit csinál az emberből?"

Ez a könyv Bridget Jones inverze, hiszen itt egy férfi szemszögből olvashatunk arról, hogyan "ketyeg az óra". A harmincon túli egyedülálló keresi boldog jövőjét, miközben a múltján töpreng, hogy hol is ronthatta el. Sokat megtudhatunk a regény által ábrázolt férfiról, hogy mikor mire gondol, mégis milyen motivációja van, milyen reakciókat tud kihozni belőle egy-egy negatív életesemény: az átlagos férfitípus.
Ugyanúgy, mint Bridget Jones, aki képviseli az átlagos nőt, akivel minden nő könnyen tud azonosulni, ha már történtek vele hasonlóak. De ha ez tényleg így van, mármint a férfi agyban ilyenek játszódnak le, amikor meg akar szerezni egy nőt, vagy amikor kidobják, akkor teljességgel kiábrándultam azt hiszem.

"Egy csomó ideig keresem az új névjegykártyáját, amit Raytől kaptunk, amikor elköltözött, de eltűnt, baljósan és jelentőségteljesen eltűnt – hacsak nem én magam dobtam ki, mely esetben a baljós jelentőségteljesség törlendő."

Rob agya olyan, mint egy igazi sztereotip legénylakás: mocskos, sötét, hátborzongató kis odú, ahova senki nem lépne be a saját akaratából. Ettől a negatív élménytől, hogy szakít vele a barátnője olyan betegesen rögeszméssé válik, hogy az már ijesztő. Igaz, Bridget se volt minden egyes alkalommal teljesen normális, de ő legalább ügyesen titkolta a kiszemeltje előtt. Robnál viszont az önkontroll csírája sem mutatkozik, ami félelmetes. Nála a szabad akarat abban merül ki, hogy vissza kell szereznie, ami nem lehet az övé és ezt a tervét érzelmi zsarolással, gyerekes hisztivel és folyamatos zaklatással próbálja elérni, miközben máris más csajokról fantáziál.

"Egy szóval se mondtam, hogy elégedett vagyok az életemmel. Azt mondom, jól vagyok, ami azt jelenti, hogy nem vagyok megfázva, nem volt közlekedési balesetem mostanában, nincs felfüggesztett börtönbüntetésem, de mindegy."

Tudom, túlságosan is vattacukorfelhőkkel álmodom, hogy ezen meglepődök és már-már megbotránkozok, de én akkor sem tudok egyetérteni a főszereplő egyetlen döntésével sem. Mint egy hisztis gyerek, aki hiába van teli humoros beszólásokkal, legszívesebben vacsora nélkül az ágyba parancsolnád.
De ha az ember túlteszi magát ezeken a dolgokon és nem veszi véresen komolyan, akkor -mint korábban említettem már párszor- egy férfi Bridget Jones regényt kap, ami vicces (lsd: idézetek), nem átsütve, hanem angolosan -aúcs!-, teli van jobbnál jobb zenei utalásokkal és férfias párbeszédekkel (ami nem tudom, hogy pontosan milyen is, de egész jó).