A férfiak a Marsról érkeztek

"Csak bizonyos lelki alkatú emberek félhetnek attól huszonhat éves korukban, hogy egyedül maradnak életük hátralévő részére; nos mi ilyen lelki alkatú emberek voltunk."

Nick Hornby Pop, csajok, satöbbi című könyvének rózsaszín borítója hátulján a fülszöveg minden kétséget kizáróan azt hirdeti, hogy ez a könyv nem az első, de a második sikeres könyve az írónak, és ha valaki még nem olvasta, akkor a belőle készített, frenetikusnak emlegetett filmet biztosan látta.
Nos. Egy ilyen fülszöveg után néha úgy érzem, hogy azonnal be kéne vonulnom a sarokba és ott elmélkedni, hogy mégis mit csinálhattam rosszul, hogy a populáris irodalom egy ilyen klasszikusát még nem hogy nem olvastam, de még csak nem is láttam.
Így -azután, hogy a könyvesboltban elolvastam ezt a fülszöveget- választhattam: vagy vállalom, hogy megvetés tárgya legyek, amíg a saját szégyenembe bele nem fulladok vagy megveszem, elolvasom és utána én is írhatok olyan sznobnak ható mondatokat, hogy "bizonyára mindenki olvasta...".
Mint látszik az utóbbi lehetőséget választottam.
Őszintén megvallom nem tudom, hogy mekkora kultusza van ennek a könyvnek, mekkora rajongótábora van és hogy tényleg mindenki olvasta vagy látta-e rajtam kívül. Lehet, hogy csak egy olcsó marketing fogásnak estem áldozatul.

"– Minek beszéltetek neki a boltról? – kérdezem.– Nem tudtam, hogy államtitok – feleli Barry. – Úgy értem, tudom, hogy nincsenek vásárlóink meg minden, de aszittem, ez rossz dolog. Azt nem gondoltam, hogy hozzátartozik az üzleti stratégiánkhoz."

Ami leginkább zavart a könyvben, hogy egyáltalán nem azt adta, amit egy teljesen felkészületlen olvasó várt volna tőle. Jelen esetben én.
Mert a kezembe fogva ez a rikítóan rózsaszín könyvecskét az jutott legelőször az eszembe, hogy a borítóján látható betűtípust, mintha egy tini lányregényből lopták volna ki. Egyedüli kapcsolat a borító és a tartalma között a bakelit lemezek, amik trükkösen a könyv hátulján egy-egy női mellre emlékeztetik a tudatlan olvasót. Micsoda utalások, kérem szépen.
De amúgy összességében nézve a dolgot nem érzem azt hogy annyira összhangban lenne ez a két dolog.

Mert kezdjük ott, hogy a regény főszereplője egy fiú. Vagyis már bőven egy férfikorban járó ember. És nincsenek benne rózsaszín cukiságok, amitől olvadozik az ember. Nem, ez egy férfiról szól, név szerint Rob Flemingről, aki egy megsavanyodott, megkeseredett, önsajnálat mocsarában fulladozó, hímsoviniszta bunkó, akinek történetesen van egy lemezboltja és rajong a zenéért. Mármint -szerintem- már betegesen. És minő meglepetés, ezzel a szerencsétlennel szakít a barátnője, így Robból előjön minden eddigi ügyesen eltitkolt rossz tulajdonsága és az elutasítást el nem fogadva ostromolja exét, csak azért, mert nem bírja elviselni, hogy őt hagyták ott és már másé.

"Mi volt előbb, a zene vagy a szenvedés? Azért hallgattam zenét, mert szenvedtem? Vagy azért szenvedtem, mert zenét hallgattam? Az a sok lemez ilyen bús-nyavalygós faszit csinál az emberből?"

Ez a könyv Bridget Jones inverze, hiszen itt egy férfi szemszögből olvashatunk arról, hogyan "ketyeg az óra". A harmincon túli egyedülálló keresi boldog jövőjét, miközben a múltján töpreng, hogy hol is ronthatta el. Sokat megtudhatunk a regény által ábrázolt férfiról, hogy mikor mire gondol, mégis milyen motivációja van, milyen reakciókat tud kihozni belőle egy-egy negatív életesemény: az átlagos férfitípus.
Ugyanúgy, mint Bridget Jones, aki képviseli az átlagos nőt, akivel minden nő könnyen tud azonosulni, ha már történtek vele hasonlóak. De ha ez tényleg így van, mármint a férfi agyban ilyenek játszódnak le, amikor meg akar szerezni egy nőt, vagy amikor kidobják, akkor teljességgel kiábrándultam azt hiszem.

"Egy csomó ideig keresem az új névjegykártyáját, amit Raytől kaptunk, amikor elköltözött, de eltűnt, baljósan és jelentőségteljesen eltűnt – hacsak nem én magam dobtam ki, mely esetben a baljós jelentőségteljesség törlendő."

Rob agya olyan, mint egy igazi sztereotip legénylakás: mocskos, sötét, hátborzongató kis odú, ahova senki nem lépne be a saját akaratából. Ettől a negatív élménytől, hogy szakít vele a barátnője olyan betegesen rögeszméssé válik, hogy az már ijesztő. Igaz, Bridget se volt minden egyes alkalommal teljesen normális, de ő legalább ügyesen titkolta a kiszemeltje előtt. Robnál viszont az önkontroll csírája sem mutatkozik, ami félelmetes. Nála a szabad akarat abban merül ki, hogy vissza kell szereznie, ami nem lehet az övé és ezt a tervét érzelmi zsarolással, gyerekes hisztivel és folyamatos zaklatással próbálja elérni, miközben máris más csajokról fantáziál.

"Egy szóval se mondtam, hogy elégedett vagyok az életemmel. Azt mondom, jól vagyok, ami azt jelenti, hogy nem vagyok megfázva, nem volt közlekedési balesetem mostanában, nincs felfüggesztett börtönbüntetésem, de mindegy."

Tudom, túlságosan is vattacukorfelhőkkel álmodom, hogy ezen meglepődök és már-már megbotránkozok, de én akkor sem tudok egyetérteni a főszereplő egyetlen döntésével sem. Mint egy hisztis gyerek, aki hiába van teli humoros beszólásokkal, legszívesebben vacsora nélkül az ágyba parancsolnád.
De ha az ember túlteszi magát ezeken a dolgokon és nem veszi véresen komolyan, akkor -mint korábban említettem már párszor- egy férfi Bridget Jones regényt kap, ami vicces (lsd: idézetek), nem átsütve, hanem angolosan -aúcs!-, teli van jobbnál jobb zenei utalásokkal és férfias párbeszédekkel (ami nem tudom, hogy pontosan milyen is, de egész jó).

Amikor a delfinek elrepülnek és az egerek irányítanak.

Visszaolvasgatva az eddigi bejegyzéseimet rájöttem arra, hogy leginkább csak a rossz könyvekről tudok értelmesen írni. Akkor valahogy több gondolat van a fejemben, amik sokkal összeszedettebbek.

Mert mit is tudok írni egy rossz könyvről? Hát hogy miért is rossz (meglepő, de így van), mivel az ember alapvető sajátossága, hogy a rosszat hamarabb észreveszi, mint a jót. Így egy jó könyvnél -hiába vagyok tisztában vele, hogy jó-, nehezen tudom megfogalmazni magamban, hogy miért is tetszett annyira. (És a hipotézisemet, miszerint az olvasás műveltebbé és kreatívabbá tesz, újfent megcáfoltam.) Mert nincsen semmilyen specifikus dolog, amire rá tudok mutatni, hogy igen, ezért érdemes elolvasni, mert ha már így külön tudom választani, hogy ez a dolog jó benne, akkor az azt feltételezi, hogy a többi élesen elhatárolódik ergo a többi része nem tetszett. Az a jó könyv, amiben nincsenek hatalmas hullámzások a minőségét tekintve, így nem tudok kiragadni egy dolgot sem, hogy ezért tetszett. Az egésznek harmonizálnia kell. (Pont, mint egy Coelho idézet.)

Ezért vagyok nagy gondban, amikor a legújabb kedvenc könyvemről írnék, hogy ne csak egyhangúan fikázzam a könyveket a blogomon, hanem megmutassam, hogy igenis szoktam jó könyveket olvasni és nem csak olyanokat, amiket az univerzum elpusztításához könnyedén fel lehetne használni.

Bár a mostani könyvemben van néhány olyan tipp, ami hasznosítható lenne, ha a fentebb említett tervet valaki valóra akarná váltani, ám maga a könyv -hogy úgy fogalmazzak- "csupa harmónia".  Nos, ha valaki nem jött még rá, hogy melyik könyvről beszélek, akkor Ne essen pánikba, mivel van a táskámban törölköző.

A Galaxis útikalauz stopposoknak, hogy a fülszöveget idézzem, egy szörnyen ostoba csütörtökről és annak következményeiről szól. Douglas Adams eme sci-fi paródia főszerepére Arthur Dent-et választotta, aki a legszerencsésebb peches az egész galaxisban.
Kezdjük ott, hogy arra kell ébrednie, hogy le akarják rombolni a házát, de az utolsó pillanatban mégis megakadályozta őket a Föld váratlan felrobbantása, ami sajnálatos módon egy hiper űrsztráda útvonalát keresztezte. Arthur, bár elveszítette házát és bolygóját, mégis megmenekült, hála Ford Prefectnek. Neem, nem egy kocsinak, hanem a Galaxis útikalauz stopposoknak egyik munkatársának, aki információkat gyűjtve jött a Föld nevű bolygóra, hogy ki tudja egészíteni az útikalauzban a Föld címszó alatt szereplő egyszavas leírást két szóra: "Jobbára ártalmatlan". Így Arthur földönkívüli barátja és a mindig nála levő törölköző lestoppolt egy vogon űrhajót, és innentől kezdődnek azok az események, amiknek a bekövetkeztének valószínűtlenségét még az Arany Szív űrhajó fedélzeti számítógépe, Eddie sem lenne képes kiszámolni.
Igazából már megint az a probléma állt elő, hogy annyira jó könyv, hogy áradozáson kívül nem sok dolgot tudok mondani róla, ám nem vagyok híve a nyáltól csöpögő posztoknak, így eléggé patt helyzetbe hoztam magam ezzel. Úgyhogy az eredeti számításaimat áthúzva, mondom a rossz dolgokat.

Ami rossz a könyvben:

1. Ez a könyv, olyan, mint amikor hangosan énekelsz: magadban hallod a zenét és úgy tűnik, mintha teljesen felismerhetően és tisztán énekelnéd, de a többiek csak a nyervogásodat hallják.
Így van ez ezzel a könyvvel is: hiába próbálod meg elmagyarázni egy olyan embernek, aki nem olvasta a könyvet, hogy miért is olyan fantasztikus ez a könyv és hogy miért olyan nevetséges az a mondat, hogy "Viszlát, és kösz a halakat!", nem fogja érteni. Mint egy belsős vicc, csak olyanokkal tudsz ezen nevetni, akik hasonlóan hozzád, olvasták már a könyvet.

2. Nem tudom elmondani, hogy miről szól. Úgy értem, most kezdhetném újra azzal, hogy megsemmisült a Föld, de Arthur és Ford megmenekült az utolsó pillanatban és felkerültek egy vogon űrhajóra, ahonnan kidobták őket, de utána... De iszonyatosan nagy kuszaság lenne belőle. Mindegy is, mivel nem a cselekmény az, ami annyira megfogja az embert, legalábbis engem. Természetesen az is jó, de inkább a reakciók azok, amik miatt ennyire tetszik, ezek miatt nem lesz annyira egysíkú és kiszámítható.

3. Egyszer véget ér. Tudom, már így is túlfeszítette Douglas Adams a húrt, mikor kitalálta, hogy ez a trilógia öt részből fog állni, na de akkor is... És az is igaz, amit már többen előttem megfogalmaztak, hogy a trilógia negyedik és ötödik része korántsem olyan színvonalú, mint az első három rész. Mondjuk a trilógiának van egy hatodik része is a Ja, és még valami, de ezt nem Douglas Adams írta, így félő, hogy bebizonyítást nyer az a tétel, miszerint a sorozat színvonala exponenciális csökkenést mutat mindegy egyes új kötet megjelenésekor, de ez még nem bizonyított számomra.

4. Arthur Philip Dent. Ő az egyedüli ténylegesen negatív dolog a könyvben. Valamiért idegesít ez a főszereplő, mit ne mondjak, túlságosan emberi. Vannak jó pillanatai, de úgy, mint Zaphod, én is a falra mászok tőle. Többször kellett volna teát készíttetnie a Táp-O-Mattal.

Tea: Egy olyan fegyver, ami képes bármilyen
galaktikus űrhajót ártalmatlanná tenni.

A Viszlát, és kösz a halakat! -éppen ezért, mert szinte csak ő szerepel benne-, pedig fájdalmas pont az életemben. Az előző kötetekben nem annyira feltűnő jelenség, hiszen nem csak az ő gondolatait olvashatjuk -mázli-, hanem mindenkiét, és mivel mindenki más gondolata sokkalta érdekesebb az övénél, így ezért elhanyagolható számban jelenik meg benne. Amikor ő van a középpontban, túlságosan visszaránt a földre, mert annyira nem tud azonosulni a többiek életfilozófiájával, ami a következő: Ne ess pánikba! De ő, mint az emberek leragad egy gondolatnál és ezzel halálra untat mindenkit maga körül. (Mint most én.)

Az ötrészes trilógiát többféleképpen feldolgozták, szinte minden elképzelhető formában, és bár nem láttam az összeset, de meg kell mondanom, hogy a 2005-ös film, ami csak a címadó kötetet vette bele meglepően jó volt, ahhoz képest, hogy az igazi könyvrajongók között hatalmas felháborodást keltett az általam olvasott kommentek alapján.

Martin Freeman, aki épp' aggodalmas arccal
végez felüléseket, miközben
egy vogon űrhajó látható
a háttérben.

A szereposztás véleményem szerint nem is lehetett volna jobb: Martin Freeman kapta az örökösen aggodalmaskodó és értetlenkedő Arthur Dent szerepét, ami azért is tökéletes, mert Dr. Watson karaktere is hasonlóképpen idegesít, mint Arthuré, így a behelyettesítéssel nem volt gondom. Trillian szerepére Zooey Deschanelt sorsolták, aki a New Girl című sorozatból a new girl, és hát bűbájos, mint mindig. És akiket csak hallhatunk, de nem látunk nem más, mint a narrátorként működő Stephen Fry és a depressziós Marvin robothangja Alan Rickman. Ám itt figyelmeztetnék mindenkit előre, hogy akik szinkronosan néznék meg a filmet, ne lepődjenek meg, ha nem őket hallják.

Természetesen még van egy tucat olyan színész, akinek a neve semmit sem mond a számomra, így meg sem próbálok úgy tenni, mintha ismerném őket, csak elismeréssel bólintok munkásságuk felé. Mert mind Ford Prefect, mind Zaphod karakterét remekül alakították. Sokak szerint a film nem tudja visszaadni a könyv hangulatvilágát és nem annyira hű a cselekményhez ésatöbbi ésatöbbi. De melyik könyvből készült filmről mondható el az ellenkezője? Én már láttam ennél sokkal rosszabbakat és igen kellemes felüdülés volt egy végre élvezhető adaptációt megnéznem.

Összegezve ez egyike azoknak a könyveknek, amit nem adnék oda mindenkinek, mert nem bírnám elviselni, hogy valaki ne értse meg a poénokat, ám magányos dolog ezt a könyvet olvasni a fentebb leírt ok miatt. Igazából 42 okom van arra, hogy miért ez a galaxisunk legjobb könyve, de ezeket mindenkinek magának kell megkeresni. Szólj, ha megvan!