Dancing in the rain..

"Sírt, sírt. És lassan minden könnyebb lett. Szelídebb, szomorúbb. Mint amikor a vihar villámai elpihennek, tovanyargal a dörgés, és csak az eső esik. Esik és esik, csöndesen és szomorúan, és már nem ijesztő és nem rettenetes, csak bánatosan szelíd, és a szelídsége mögött, valahol messze, már derengeni kezd a vigasztalás."

 Valami igazán szép esős idézetet kerestem, de nem találtam igazán olyat, ami kifejezi az érzéseimet az ilyen idővel kapcsolatban. Úgy tűnik nekem kell megalkotnom... Ez el fog tartani pár évig, és mivel nekem most van esős hangulatom (talán mert esik az eső, de ez még nem bizonyított feltevés), ezért egy Wass Albert idézetet szedtem össze.

Valami ilyesmit érzek én is, mikor esik az eső, mármint megnyugtat és elszomorít, de ez olyan vidám szomorúság (van ilyen?), nem az a depressziós. Legszívesebben egész nap kint sétálgatnék, amíg bőrig nem ázok, és még tovább. Szeretem, hogy ilyenkor nincsen sok ember az utcán, csak azok akik ugyanúgy szeretik az esőt, mint én, szóval rokonlelkek (na meg, akiknek nincs más választása, mint kimenni az utcára, de utálják, hogy el kell ázniuk, de azokat most ignorálom).
Szóval, Jézusom, imádom amikor csepereg, esik, szemetel, zuhog! Mintha hirtelen csak én lennék, és nem tudom eldönteni, hogy kitárt karokkal táncoljak az esőben, vagy örömteli sikolyokkal köszöntsem esőtestvéremet, vagy egyszerre mindkettő... Ami ugye legtöbbször azért nem jó, mert nem vagyok egyedül, de mindent rá lehet fogni az alkoholra, még ha nem is ittam.

Én csak buzdítani tudok mindenkit, hogy higgye el az esőben sétálni a legjobb dolgok közé tartozik a világon. Most is csak azért mert esik, azonnal biciklire pattantam és elkeróztam Póstelekre és vissza (mondjuk, azért itt van pár kilométerrel arrébb, szóval nem Sopronból indultam...). De azért nem kell elbagatellizálni sem, mert én az a nagyon lusta panellakó vagyok, aki kétszer is meggondolja, hogy kimenjen-e a konyhába enni. Szóval azért hozzám képest nagy szó, hogy elmentem mozogni, ha sokáig kitart a "szép idő" a végén még a Tour de France-ra is benevezek...

Görög mitológia XXI. szd-i módra

Az összes világmegmentős könyvnek van egy alapsablonja. Ez pedig az, hogy a kiválasztott megmenti a világot. (Tudom, hogy meglepő, de így van, enélkül nem világmegmentős regény, csak sima regény.) Elmondják neki, hogy mi a dolga, és hogy milyen veszélyes küldetésre vállalkozik és ő ezt kicsit ijedezve, de elfogadja és a végén a világ megmenekül, a lecke időben elkészül és még a boltba is leugrik, hogy vegyen egy kiló kenyeret. És ha egy könyvsorozatról van szó, akkor az utolsó előtti könyvig (mielőtt végleg megmentené a világot), minden könyv egy hatalmas boldog mosollyal ér véget, hogy "ugye emlékszel, hogy milyen vicces volt, amikor majdnem meghaltunk".
Ezzel ugye nekem csak egy gondom van, hogy egyáltalán nem életszerű. Mert, ha eljönne hozzám egy kentaur és azt mondaná, hogy van egy jóslat, ami arról szól, hogy el kell mennem és legyőznöm a fő gonoszt, hát én biztos:
A.) elsprintelnék és remete életmódot folytatnék, amíg el nem pusztul a világ
B.) hisztérikus zokogásban törnék ki, majd sokkot kapnék
C.) megadnám Chuck Norris számát, mondva, hogy majd ő elintézi helyettem
D.) letenném az az utolsó üveg sört, és megfogadnám, hogy többet nem iszok ennyit...

De amit biztos nem tennék, hogy nyugodtan tudomásul venném a sorsomat és frappáns fricskákat szórva, kardot ragadva ugranék a gonosz elé, hogy összemérjük az erőnket.

Hogy gyalogoljak el egy vulkánhoz,
miközben mindenki ki akar nyírni?
A helyes reakció:
Gandalf, te mit szívtál?

Talán ez az oka, hogy még nem írtak rólam egy regényt se... Mert, ha mondjuk Frodó azt mondja Gandalfnak, hogy bocsi, de inkább itthon maradnék, hát... nem lett volna belőle egy novella sem, nemhogy egy trilógia. Mondjuk a Harry Potter két részig kibírta volna, utána bezárják a Roxfortot, mert Harry inkább nem teszi kockára az életét, hanem varázslósakkot játszik.

És Percy Jackson, az újonnan megismert főhősöm, belőle egy szórólap se lett volna. Mert basszus, ezt a szegény krapekot már az első oldalakon meg akarják ölni, de ő utána sem esik kétségbe, miután kiderül, hogy hányan szeretnék holtan látni. Inkább rohan oda, ahol a szinte biztos halál vár rá. Ő az, akit úgy nevezünk evolúciós zsákutca...

A történet a következő... Megtudjuk, hogy az istenek még mindig élnek, és hogy Percy Jackson is egy félisten. És nem.. erre nem az a megfelelő reakció, hogy Nahát, tényleg?, inkább az, hogy naneszívassmááá'... És Percy miután egyáltalán nem lepődik meg, elindul megmenteni a világot minden részben. Tömören ennyi.

"– Te, Grover… az a fonalnyiszálás… Azt jelenti, hogy valaki meg fog halni?
Komoran, nagyon-nagyon szomorúan nézett rám, mintha máris azon járna az esze, vajon mi lehet a kedvenc virágom, mert akkor olyat szed a síromra."

Igazából ahhoz képest, hogy mennyi rosszat el lehet róla mondani (amit nem fogok felsorolni, mert a Zen filozófiám szerint csak jót mondok) egész jól el lehet rajta szórakozni.
Úgy értem, Árész, mint egy motoros banda tagja? Röhögés nélkül nem lehet kibírni... Meg a többi istent is, ahogy ábrázolja: Apollón a tuti szolgálati verdájával, Poszeidón a hawaii ingben, Dionüszosz flegmaságai... És ahhoz képest, hogy a halál torkában van (és ilyenkor nem szoktak az emberek vicces dolgokat mondani, akármennyire is próbálják elhitetni velem az ifjúsági regények!!!!) Percy is tud alakítani. Meg az egész tiszta humoros, ahogy megpróbálják beleszuszakolni a görög mitológiát a mindennapi életbe. Na meg a fejezetcímek! "Három nénike és a halál zoknija" Most komolyan, én padlót fogtam tőle...

"– Zeusz megöl! – tett kedves ígéretet. – Hádész kitépi a lelkedet!
– Mind a kettő vescere bracis meis! – kiáltottam.
Hogy miért pont latinul közöltem, hogy mindkét főgóré olimposzi puszit nyomhat a fenekemre, arról fogalmam sincs. Mindenesetre rögvest villám csapott a buszba."

(Főleg néhány csésze után tudok rajta röhögni)

A baj, hogy rosszat a Zen izé miatt nem akarok mondani, (meg még  nem értem az ötödik könyv végére, így van esélye kijavítani néhány dolgot) és jót... hát csak ennyit tudok mondani róla. Hogy vicces. Néhol erőltetetten, néhol földönfetrengősen, néhol mosolyogtatósan, de többet nem ad.

ÉS nagyon jó lenne, ha ezt a könyv is felismerné, mert annál nincs szánalmasabb, mikor egy vicceskedő könyv akar sírásra fakasztani, ÚGY hogy egy azon a lapon megismert szereplő, akihez kb. annyi érzelmi szál fűz, mint szivacsomhoz, "hirtelen" tragikus halált hal! És elvárja, hogy megsirassuk az a névtelen valakit, akit csak azért írt bele, hogy érzékeltesse, hogy milyen "nagy áldozatokkal" jár egy háború! De az a poén, hogy még maga a könyv se sír rajta, talán két bekezdésig szomorkodnak, majd újra viccelődve ugrándoznak a vesztőhelyük felé! Ha már azt akarja, hogy bőgjek, akkor egy olyan szereplőt ölt volna meg, akinek nagyobb szerepe volt könyvenként egy mondatnál!!!! (Éééés ennyit a zen micsodáról....)
De mondjuk, ha komolyan belegondolok, akkor csak egy szereplő az akit talán sajnálnék, ha meghalna, és ez Annabeth. De nem azért, mert annyira a szívemhez nőtt volna, hanem kizárásos alapon: mivel mindenki más - a főhősön, Percyn kívül - csak egy mellékszálat kapott, és senkinek se tűnne fel, ha meghalnának.
És még ezernyi minden böki a csőrömet, de magamra erőltetem a nyugalom álarcát, és befogom, mert imádom a görög mitológiát, egyszerűen imádom és kész, és még ha ilyen kidolgozatlan módon is van megírva, akkor is SZE-RE-TEM!
Elképesztő, hogy milyen addikciót okoz ez a könyvsorozat, ilyen tekintetben hasonlít a Szent Johanna gimire...*

*Csak ez jobb..

A lustaság fél egészség...

I'm not lazy.
I'm highly motivated to do nothing.

  Ebből kiindulva nekem már csak az egészségem másik feléért kell aggódnom, mert ez a meleg, annyira, de annyira lelassított, hogy a Windows 98 hozzám képest fénysebességűnek tűnik. Ugyanis a tervem az volt - még jó két héttel ezelőtt -, hogy szépen írok egy értelmes bejegyzést az Elfújta a szél-ről, de próbálkozásaim rendszerint kudarcba fulladtak. Nem tudom, hogy ez a meleg okozta zombi-hatásnak köszönhető, vagy ennyire nem lennék kitartó, hogy már három bejegyzésnél le is állok, vagy esetleg (és én inkább erre gyanakszok) annyira jó könyv, hogy nem tudok mást mondani róla, csak hogy HURRRAY!!! 
Egyszerűen nem tudok egy fél mondatot se összehozni róla, csak címszavak vannak, amiket kedves, kedvtelen olvasókkal meg is fogok osztani (nem tudsz megállítani!! *gonosz kacaj* )
Szerintem így sokkal jobban jár mindenki, mintha összehoztam volna egy öt oldalas nyáltól csepegő, Rhettet istenítő postot.
Így csak egy oldalas lesz...


-piha! férfiak..
-jó pár felháborodott e-mailt kapna, amiért így állatja be a négereket
-Hmm.. Rhett... vajon mi lesz a vége... sejtem..
-Vagy mégsem?
-idegesítő libák és nyámnyila trottyok vesznek körül minket, Scarlett..
-ohh, Rhett...
-csak Rhettnek van humorérzéke ebben a könyvben??
-hol van már Rhett?
-hmmm, Rhett...
-Rhett Butler-né.. egész jól hangzik..
-Mrs. Abigail Butler... Mrs. Abigail Philip-Butler... hmmm.. Lady Butler

ééééés inkább itt abba is hagyom...

Csak hogy néhány értelmes mondatot is összedobjak összegzésként szeretném elmondani, hogy én teljesen azt hittem, hogy ez egy romantikus regény lesz, bár tényleg volt benne romantika, de mégsem az a tömény mennyiség, amire számítottam. Én inkább egy (elején) háborús- (legvégén) romantikus regénynek mondanám, ami Scarlett belső vívódásairól szól, hogy hogyan adja el a lelkét az ördögnek a túlélésért (persze nem szó szerint...).

"- Az volt az érzésem, hogy egy teherrel súlyosan megrakott hajót kormányzok a viharban. Annyi nehézségem volt, hogy ár irányában tartsam, hogy nem törődhettem olyasmivel, ami nem sokat számít, azokkal a dolgokkal, amelyektől könnyen megválok, és nem is hiányzanak, mint például a jó modor, az illedelmes viselkedés és ilyesmi. Túlságosan féltem attól, hogy a hajóm elsüllyed, és kidobtam belőle mindent, ami kevéssé fontosnak látszott.
– A büszkeséget és tisztességet, az igazságot, a jellemességet és a kedvességet – sorolta Rhett az ujjain számolva. – Igaza van, Scarlett. Mindez nem fontos, ha a hajó süllyed. De nézzen körül a barátai körében. Vagy révbe viszik a hajójukat érintetlen rakománnyal, vagy nem bánják, ha a hajó velük együtt, lengő zászlókkal elsüllyed.
– Valamennyien bolondok – mondta az asszony kurtán. – Mindennek megvan a maga ideje. Lehet, hogy most rosszat gondol rólam, Rhett, de nem leszek mindig ilyen. Ha sok pénzem lesz…
- Maga akkor sem lesz más, Scarlett. Hogy a viharban el ne süllyedjen a hajója, kidobat minden fölöslegesnek vélt terhet: büszkeséget, önbecsülést, igazmondást, úri előzékenységet, jószívűséget… Most aztán nehéz lesz újra kihalászni, s azonkívül bizonyosan szétázott és használhatatlan lett már minden."

Tényleg egyre jobban elhagyja azokat a tulajdonságokat, amikre megtanított minket a társadalom, csak azért, hogy túlélje az egészet és győztesen kerüljön ki belőle. Sokan azt gondolhatják, hogy negatív szereplő éppen ezért, mert másokat tapos el, hogy neki és az övéinek jobb legyen. Szerintem nem ettől lesz negatív.
Ettől lesz életszerű.

Mert ezek a tulajdonságok mindenkiben megvannak, mindenki képes ilyenfajta önzésre, csak szeretjük magunkat jobbnak beállítani. Éppen ezért nem találkozunk sok ilyen őszinte gondolkozású főhőssel, aki nem azt testesíti meg, amik szeretnénk lenni, hanem, akik valójában is vagyunk. Mert szerintem olvasás közben mindenki egy iciri-picirit magára ismert, még ha nem is akarjuk bevallani magunknak, mert általában, ha ilyen önző gondolatok jutnak az eszünkbe, azt azonnal próbáljuk elnyomni és elfelejteni minél hamarabb.
Szóval igen, kinyilvánítottam véleményemet és ezzel egy picit magamat is elárultam, hogy Scarlett legtöbbször szimpatikus volt nekem, mert legalább a gondolataiban nem álszenteskedett, hanem felfedte a hibáit és nem titkolta előlem, így nem egy ideált szerettem meg, hanem az igazi Scarlett O'Harát, amilyen csak egy igazi ember lehet.
A másik ilyen őszinte karakter Rhett Butler volt. Sokkal őszintébb volt Scarlettnél is, mert amíg Scarlett másoknak jópofizott és nem mutatta ki a valódi érzéseit (elején), Rhett akkor is nyíltan kimondta, amit gondolt.

Egészen addig tartott a Scarlett iránti szimpátiám, amíg (és ez a bekezdés spoileres lesz) össze nem házasodott Rhettel. Utána borzasztóan gyűlöltem, mert nem ismerte fel, hogy mit is akar valójában és így Rhett-et is boldogtalanná tette. Itt volt az a pont, amikor Scarlett nem volt őszinte magához, mert nem mert belegondolni, hogyha ő nem szereti Ashley-t, akkor az egész szenvedés hiába volt. Mindig csak halogatta, hogy majd holnap gondolok rá, és a végén már késő lett.

Most tudnék még vagy 2 oldalt teleírni az ezzel kapcsolatos érzéseimmel, de nem teszem, mert ez még mindig nagyon fájó pont (*hüpp*). De most tényleg! Ez egy lelki törés nálam, hogy ennyire megszerettem két szereplőt és soha nem fogom megtudni, hogy mi is lett a vége!!! MIÉRT?! MARGARET MITCHELL, MIÉRT KELLETT EZT TENNED VELEM?? Ez egyszerűen ember kínzás...

Rihanna reakciója, miután elolvasta az Elfújta a szél végét...

Tényleg érdekelne, hogy valakinek tetszik-e ez a függővég?

Én úgy vagyok vele, hogy bizonyos szempontból jó, hogy nem tette tönkre mindkét szereplő imidzsét egy nyálas összeborulással, általában a könyvek 70%-ában pont ezt mézes-mázos véget kifogásolom, mert teljesen ellentmond a szereplők személyiségének, és hiába lenne jó könyv, miután az utolsó oldalt elolvasom, próbálom minél hamarabb elfelejteni a már betegesen boldog véget.
Ámazonbandeviszont a függővég a világ legidegesítőbb dolga... Gondolj bele.. általában azért olvas el az ember egy könyvet, hogy megtudja, hogy mi lesz a vége. És a függővég pont az olvasás céljától foszt meg. Csak szenvedsz tőle, főleg ha egy alapból jó könyvről van szó.
Ez olyan, mintha Sherlock Holmes nyomozna egy halál érdekes bűntény után, és amikor az lenne, hogy látjuk már hátulról az elkövetőt, akkor nemhogy megfordulna, hogy megmutassa magát, inkább a kis rohadék bemutat és megjelenik a THE END.
Éééés én ilyenkor valamit annyira a földhöz vágnék...Ott marad az ember a tengernyi kérdésével és csak a saját fantáziájára bízhatja a megfelelő befejezést...

Szóval az örök élet titka az, hogy....

THE END